A hetven felé tartó fiatalember, Mick Jagger bandája idén ünnepli fennállásának kerek ötvenedik esztendejét. Ennek alkalmából november 12-én lát napvilágot GRRR! címre keresztelt, háromlemezes válogatásalbumuk, mely két vadonatúj kislemezt is tartalmaz majd.
Íme az egyik, mely épp olyan félelmetesen laza és energikus, mintha csak a Gimme Shelter időszakát élnénk.
Nektek hogy csúszik?
Kedvenc született gyilkosaink dirigátora, Oliver Stone legújabb mozgóképébe vetett lelkesedését jól példázza, hogy már akkor hozzálátott a forgatókönyv kidolgozásának, mielőtt még az alapjául szolgáló regény megjelent volna, illetve Taylor Kitsch még a Csatahajó bemutatója előtt, csupán a nyersanyag alapján megkapta az egyik főszerepet. Ez a lendületes tempó pedig meghálálta magát.
A rettenthetetlen írójának rendezése a vietnámi háború egy olyan ember (Mel Gibson) szemszögéből mutatja be, aki épp olyan szerető családapa otthon, mint amilyen elkötelezett katona a fronton. A háborús darabok egyik kiemelkedő darabja ez, mely a harctéri tragikus történéseket kíméletlen tempóban, ám az érzelmeket, az otthonmaradtak drámáját ízlésesen adagolja - mi több, az egyik legkiemelkedőbb jelenet pont a magukra hagyott feleségek egyikének köszönhető.
Nyers, mint a hadikoszt és éles, mint a lőszer - erősen ajánlott összecsapás.
Olyan halhatatlan címek után, mint az Iszonyat (létezik ennél nyomasztóbb darab a hatvanas évekből?), a Rosemary gyermeke, vagy a Kés a vízben, nem csoda, ha Roman Polanski a kedvenc filmalkotóim közé tartozik, a szóban forgó klasszikusa mégis azon kevesek egyike volt egy röpke évtizede, melyet totális érdektelenség miatt félbehagytam.
Amíg a két-háromévente illedelmesen bemutatkozó Alice üti-vágja az Umbrella Nagyvállalat kontrollálta nem-holtakat, addig a japán Capcom játékgyár immár második egész estés Resident Evil-rajzfilmjét dobja piacra. A jelenlegi darab a beharangozók szerint a mozifilmekhez illeszkedve 3D-s élményt kínál (ez tetten érhető bármelyik jelenetben, hisz végtagoktól az állkapcsokon át minden a képünk felé száguld), ám egyelőre csak kétdimenziós változatban vihető haza.
Hohóóó! Creeper vagyok, kecskeméti fazon. Úgy döntöttem, ezentúl egy oldalon gyűjtöm az összes agymenésemet, amit szerteszéjjel szórnék a zinternet közeli és távoli zugaiba és amelyek talán Téged is érdekelhetnek, Kedves Jóbarát, Cimbi, Távoli Ismerős, Érdeklődő Idegen, Fikázó Farfejű, esetleg Szextárgy.
Terveim szerint filmes és zenei élményekről, ezeket érintő hírekről, újdonságokról olvashatsz majd ezen hasábokon, de ha van rá igény, akár gasztronómiai tippek és egyéb kötetlen témák is előkerülhetnek. Meglátjuk, érzékeljük, alakítjuk.
Blogom címét egy mára sajnálatos módon feloszlott austini rockcsapat, a Pushmonkey emlékének ajánlom, akiknek sokkal nagyobb karriert kellett volna befutniuk, mint ahogy az összejött. Kicsit indierock, kicsit metal, kicsit olykor trombitás, kicsit kitérdekel. Egyik legerőteljesebb dalukkal, a Motherrel köszöntök minden Kedves Látogatót, akiket arra buzdítok, bátran zizzenjen alább, ha közlendője van. Addig is zúzzunk ezerrel!
