Olyan halhatatlan címek után, mint az Iszonyat (létezik ennél nyomasztóbb darab a hatvanas évekből?), a Rosemary gyermeke, vagy a Kés a vízben, nem csoda, ha Roman Polanski a kedvenc filmalkotóim közé tartozik, a szóban forgó klasszikusa mégis azon kevesek egyike volt egy röpke évtizede, melyet totális érdektelenség miatt félbehagytam.
Érettebb (eeehehe) fejjel adtam neki egy újabb esélyt, de a fekáliát csapkodtam csupán (értsd: adtam a szarnak egy pofont), mert ezúttal is nagyjából egy a konklúzió. Inkább idétlen, semmint humoros, leginkább töltelékjelenetek és vérszegény poénkezdemények egymásra vágása, ahol a teljes játékidő arra épül, hogy a professzor szerepében látható, egyébként szimpatikus öreg, Jack MacGowran mereszti nagy szemeit, miközben az asszisztense bőrébe bújó Polanski unottan bambul. Tegyük hozzá, a női mellékszerepben az ígéretesnek indult színésznő, Sharon Tate rendkívül kedves jelenség, nem csoda, hogy a lengyel direktor nemcsak a szerep szerint, de a forgatás szüneteiben is belehabarodott, majd nemsokára egybe is keltek. Két évvel később azonban minden elveszett, amikor Charles Manson sátánista szektájának követői az akkor már terhes Tate-et ötödmagával kíméletlenül lemészárolták.
Emeljünk ki két pozitív mozzanatot: a produkciónak jól áll a piciny terekben, apró szobákban, szűkös folyosókon felvett képsorok. Amikor kint süvít a szél, ömlik a hó a nyakunkba és a mínuszokban az emberfia ánuszszőrzete is megdermed, a legszívesebben pont ilyen kis szobákba húzódnék vissza. Emellett a kastélyjelenet, vagyis a bál a maga koreográfiájával együtt valóban vicces, sőt, elegáns, úgyhogy tulajdonképpen mégsincs szívem kétpofára szidni a látottakat, de hogy botladozás-e, az részemről nem kérdés.